Jókai Mór kiváló távolugró volt, de az ökölvívásért rajongott

Jókai Mór pápai gimnazistaként úszott és korcsolyázott, kecskeméti joghallgatóként aztán a testmozgás megszállottja lett. Ehhez persze kellett a szobatársa, Gyenes Pali példája. Így emlékezett sportos lakótársára: „Az első reggel arra ébredtem föl, hogy az én szobatársam, Gyenes Pali, amint az ágyból fölkelt, egy nagy lapos követ, ami lehetett félmázsás, elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel.” Ezt Jókai is megpróbálta, első alkalommal tíz emelésig jutott. 

„A fődolog az volt, hogy testben és lélekben életrevalókká legyünk” – írta Jókai. Nagy hatással volt rá a későbbi szabadságharcos, a hatalmas erejű Muraközy Jani is, ő tanította Jókait a birkózás és a vívás alapjaira. 

Az is egy külön edzésnek számított, mikor iskolatársaival a szabad délutánokon kigyalogoltak Muraközy több mint egyórányira fekvő szőlőjébe. Ott aztán nemegyszer birkóztak, magas- és távolugrásban versenyeztek egymással. Jókai azt sem hallgatta el, hogy távolugrásban volt a legjobb. A Daliás új nemzedék című, 1896-ban megjelent írásában így fogalmazott: 

Mikor Pestre költözött, neves íróként rendszeresen tekézett és biliárdozott, és a vívást sem hanyagolta el. Az író visszaemlékezéseiből az is kiderül, Petőfi a magasugrás mellett vívásban is kiváló volt, még ha néha agresszív is: „Petőfi szeretett vívni, hanem az nagyon bosszantá, hogy van valami olyan tér, ahol őt is megveré valaki, s ha nagy tisztelője, Várady Tomi kifárasztá és sarokba szorította, akkor két kézre kapta a kardot és rugott-vágott kézzel-lábbal.” Petőfi és többek között Vasvári Pál is vívóteremben vett leckét, Jókai pedig később a híres Keresztessy József vívóiskolájába járt Pesten, a Zöldfa utca 6. szám alá, ahol hetente háromszor tréningezett.

Az emeletes, rozoga zöld ház első emeletére kívülről egy falépcsőn lehetett felmenni. Ott volt Keresztessy vívóterme. A szegényes külsővel nem foglalkoztak a dúsgazdag bárók és országgyűlési képviselők, hiszen a mestertől akartak tanulni, a külcsín nem számított. Sokan próbáltak bejutni hozzá, de Keresztessy senkivel sem tett kivételt, gondolkodás nélkül várólistára tette a tehetős, befolyásos arisztokratákat és politikusokat. Jókai Mór mellett tanítványai közé tartozott Thaisz Elek, Budapest későbbi rendőrfőkapitánya is. Jókai Mór a vívás mellett talán a legjobban az ökölvívásért rajongott. Meg is magyarázta, hogy miért: „Ez az igazi testgyakorlat, ami hozzászoktatja a fiatal embert, hogy ne sajnálja a bőrét. 

Az angoloknál is az öklözés a legfelső testgyakorlat, s ez jótékony hatással van az egész társadalmi életükre. Az angol, ha megsértik, nem jár segédeket keresni, fölgyüri a kabátujját, ledögönyözi a megsértőjét, nem lesz belőle pisztolyozás, párbaj-jegyzőkönyv, a törvény sem áll érte bosszut. A párbaj intézménye barbár atrocitás, az öklözésé filantrop humanizmus” – vélekedett az író.  

Jókai a természetjárás híve is volt, különösen a budai hegyekben kirándult örömmel, s idősebb korában azt is megfogalmazta, mit köszönhet a sportnak az életében. Azt mondta, azért friss még szellemileg és testileg, mert még Kecskeméten, fiatal jogászként lerakta az alapokat, ahol rendszeresen súlyt emelt. Azt tartotta, éleslátását, ruganyosságát és jó idegrendszerét a vívásnak köszönheti. 

Nem véletlen, hogy amikor gyűjtést rendeztek a Pesti Tornacsarnok felépítésére, elsők között adakozott, amikor pedig megnyílt a Szentkirályi utcában a létesítmény, havonta pénzzel támogatta a vezetőséget. Az 1896-os millenniumi sportrendezvény kapcsán, ahol ötezer diák mutatta be tudását Budapesten, Jókai tollat ragadott, és a sport fontosságát hangsúlyozta: „Mindent lehet tettetni, színlelni, hazudozni, csak a testi erőt nem lehet, ott csak az az igazi, ami megvan” – fogalmazott Jókai, akinek az 1895-ben, a Sport Világban megjelent mondatát, ma is sokszor idézik az ökölvívók: „A saját öklünk az egyedüli szövetségesünk.”

Írásaiban Jókai nem kevés nosztalgiával emlékezett meg kedvenc fiatalkori játékairól, például a métáról (egy hagyományos magyar labdajáték), amely szerinte sokkal érdekesebb játékforma, mint a tenisz vagy éppen a krikett. Egy másik cikkében pedig a már idős Jókai azt ecsetelte, micsoda meglepetést okozott neki egy gyerekkori játszótársa: „Nem rég eszébe jutott egy ötven év óta tartogatott emléktárgy megküldésével engem megörvendeztetni. Egy hajdankori labda. 

 Nem is értek volna azok nekünk semmit: hisz azt meg sem érzi az ember, ha hátba dobják vele. Magunknak kellett játékszerszámot elkészítenünk. Az maga egy mulatság volt. Akkor aztán szombaton délután nem lévén iskola, kivonultunk a czigánymezőre. Itt jó tágas tér volt: nem kellett félni, hogy a messze elütött labda beveri az ablakot…” Jókai Mórt a századelő új őrülete, a labdarúgás, már nem érintette meg különösebben, a rendszeres testnevelést viszont ekkor is üdvözölte, mondván, a testmozgás kihat az ország jövőjére is: „Ifjú nemzedékünk ereje, ügyessége – ez a mi biztosítékunk” – összegzett a bölcs és előrelátó Jókai. 

Nyitókép: Jókai Mór rajongott az ökölvívásért. Fotó: Fortepan/Tarjay Valter/a kép illusztráció.

Következik: Jókai és Laborfalvi Róza